Folytatólagosan

Ezúttal nem beszéltem hozzájuk, nem puszilgattuk őket. Az útjukra engedtük, lesz, ami lesz alapon. Hadd menjenek. Nehéz volt, de még nehezebb lett volna, ha nem így teszünk. A görcsöt egyszerűen nem tudom feldolgozni, folyton magyarázatot keresek. Pedig nincs. Sajnos. Mi lett volna, ha nem görcsölök be, akkor most már biztosan megtapadtak volna. Babó szerint a blasztociszták megtapadási esélyei 40%-osak. Elhittem. Nem jó.

Ezenkívül az sem, hogy babónak rossz a kedve, ha nekem is az. Nem szeretünk ilyenkor egymás mellett létezni, megpróbálni feldolgozni a feldolgozhatatlant. Esélytelen és hálátlan egy feladat. Most arra gondolok, hogy remélem, nem fogunk eltávolodni egymástól. A következő lombik előtt fizikailag és lelkileg is fel szeretnék töltődni, és a lehető legvidámabban belevágni. Mert úgy érzem egyre erősebb vagyok és egyre kevésbé tudok őszintén mosolyogni. De nehéz ez. Néha legszívesebben világgá kürtölném, hogy mi velem a baj, legalább nem nyaggatnának tovább és nem kerülnék félreérthető szituációkba, máskor meg elbújnék az ágyam alá a kikapcsolt mobilomat felgyújtanám és legalább egy hétig nem ennék semmit, csak gondolkodnék. Mint Murakami Haruki a kút fenekén. Étlen szomjan, várva arra, hogy a cudar gondolataim a világ széléig kergessenek. 

Megyek aludni. Remélem a kis bab hamar hazatér az éjszakából.