Tik-tik...

Lassan telnek a napok. Rém lassan, de legalább már dolgozom és ettől talán azt érzem, hogy egy kicsit gyorsabban. Hogy mit érzek még?

Tudom, hogy velem vannak és érzem, hogy jó helyen. Reggel velük kelek, este velük fekszem és éjjel róluk álmodom. Ha felriadok, ők járnak a fejemben. Ma előttem volt, ahogy otthagyom őket Vácon a szüleimmel. Tegnap este pedig tisztán láttam, amint Szilvi és Zoli is rájuk mosolyognak. 

Félek. Hinni valamiben veszélyes és egyúttal félelmetes. 

Ma boldog voltam. Elmúlt a hasgörcs, ami arra emlékeztetett, hogy mindjárt vitt van Mikulás és vége mindennek. Jól esett boldognak lenni.

Estére mindig felpuffad a hasam. Kíváncsi vagyok ki találta ki ezt a mellékhatását a gyógyszereknek. Nem fair. Az élet sem, tudom, de minden este helyes kis pocakkal állok a tükör előtt és beszélgetek az én drágáimhoz. Kapaszkodjatok. Jó erősen.

Ma elneveztem az endometriózisomat Eleknek. Elekkel élek együtt, szövi a kis hálóját a hasamban, de eltökéltem, hogy ezentúl kesztyűs kézzel bánok majd vele. Nem hagyom magam olyan könnyen.

Eddig azt hittem igen, de nem várom a szombatot. A remény erőt ad.