Az első kórházas élmény - nem megyünk többet a Madarász Kórházba

Miután hétfőn hazajöttem a nőgyógyásztól, békésen és izgatottan feküdtünk le aludni. Minden szép volt és kerek, semmi baljós árny a falon... f2-kor a mostanában szokásos menetrend szerint Lóci felsír, én már pattanok is ki az ágyból. Kiveszem, de nagyon furcsán veszi a levegőt. Mintha nem is venné, csak erőlködne, de mindhiába. Ajjaj. Azonnal tudtam, hogy krupp, Gábor kiskorával kapcsolatban hallgattam eleget az otthoni horror beszámolókat. Gábor felébreszt, franciaajtó kinyit, odaül. Még percekkel később sem lett jobb, így felhívtam az ügyeletes kórházat, ami a Madarász volt. A doktornő kedves volt, elmondta,  hogy mire figyeljek, és ha 15 perc múlva sem lesz jobb, menjünk mindenképp. Hát sajnos útnak kellett indulni, úgy, ahogy volt szegénykém, a pizsamájával és a nehézlégzésével együtt. Azt sem tudtuk, hol vagyunk. 3-4 órát aludhattunk, én remegtem a hidegtől és a félelemtől, Gábor szintén...

Az ügyeleten furcsa volt a hangnem, de nem akadtunk fent, hiszen ügyelet, ne várjon csodát az ember. Kapott inhalátorral gyógyszert, aztán levegőztetni kellett, mert annyit sírt. Felvittük a csecsemőosztályra, mert be kellett fektetni, ahol is kikapták a kezemből, se szó, se beszéd, és végig kellett hallgatnom, ahogy majd 20 percen keresztül üvölt. Na ekkor mintha kést forgattak volna a gyomromban. Rosszul lettem. Nem magától a sírástól, hanem a tehetetlenségtől. Hiába kopogtam be, ha jól emlékszem legalább négyszer, az orvos mindannyiszor elállta az utat, nem engedett be, mondván én oda nem mehetek be. Kiderült, hogy a hiperbéna társaság egy kanült próbált betenni, de sikertelenül, és össze-vissza szurkálták szegényt. Utána megint levegőztettük, mert megint nem kapott levegőt.

Kaptunk egy üvegkalitka szobát, kábé 2 négyzetméter, de legalább ágy van, le is feküdtünk aludni, Lóci ilyenkor már teljesen magán kívül volt, mint egy rongybaba, úgy aludt. Gábor hazavezetett, majd vissza, utólag elmondta, hogy elaludt a volánnál, hát remek. Reggel lett, némileg összekaptuk magunkat a sokk után, egészen a nagyvizitig. A szabály ennél az osztálynál az, hogy ki KELL menni a szülőknek a szobából, sőt az egész osztályról. Mikor finoman hangot adtam az elégedetlenkedésemnek, akkor megnyugtattak, hogy semmi para, az én szobám az első, és ha sír a gyerek, vizit után ki is adják nekem. Hát sírt szegénykém. Nagyon. A vizit meg elhúzódott, mintegy 30 perccel. Lóci összesen 40 percet sírt és én itt is hiába mentem be, nem engedték, hogy megnyugtassam (holott krupposként ez lenne az elsődleges). 24 óra alatt ez már sok volt, totál kiverte nálam a biztosítékot. Olyan menekülhetnékem támadt, hogy magam is megleptem. Telefonálás, facebook segítségkérés, sajnos mindhiába, maradunk.

Ebédidő. Gyerek hasamra köt, úgy is levegőznöm kell, hát akkor lemegyek ebédelni, korog a gyomrom. A konyhásnéni cuki, szól, hogy babáával ide nem jöhetek be, de szépen megköszönöm és azért csak leülök. Már majdnem aludt rajtam. Egy orvos félre is húzza a székét, rám mosolyog. Leülök, az első falat a számba kerül, majd a semmiből elém pattan a főnővér. "Ugye tudja, hogy maga ide nem jöhet be babával?? Szólt egyáltalán valakinek, hogy lejön??" Finoman elmagyaráztam, hogy nem tudtam, és nem, fogalmam sem volt, hogy szólnom kell, ha lejövünk az udvarra levegőzni. Forogtak a szemei, továbbra sem adta fel, sőt felállíttatott és kizavart az ebédlőből. Egy alvó babával a hasamon. Őrület. Ha nem olyan kedves a konyhás néni és nem túr elő nekem két dobozt, akkor nem ebédelek aznap. Na ez volt az a pont, amikor sírhatnékom volt.

...

Ezek után már nem voltak ilyen durva dolgok, szerencsére. Áttettek egy másik szobába, engedték, hogy én inhaláltassam a gyereket (jéé, és ne is sírt), és kvázi levegőnek néztek. Én is őket, de ettől meg még hülyébben éreztem magam. Ez volt az első olyan kórházi élményem, ahol borzasztóan éreztem magam. Talán, mert kibújt belőlem az anyatigris? Vagy eltúloztam volna a dolgokat? Beszéltem több sorstárssal is, és úgy találtam, hogy semmit sem túloztam el. Egy 97-es eü törvény értelmében jogom van a nap 24 órájában a gyerekemmel lenni, akár minden vizsgálat alatt. Megkérhetnek, hogy ne, de ha én ragaszkodom hozzá, akkor nem küldhetnek ki. Hát ezt is későn tudtam meg...

A kórházban a folyamatos atrocitások mellett az a rossz, hogy nem tudok magammal mit kezdeni. Amíg egyedül volta, addig azért ott voltak a szobatársak, egy jó könyv, séta, stb., de így gyerekkel többszörösen komplikált. Egyfelől jó, mert nem vagyok egyedül, ugyanakkor folyamatosan szórakoztatnom kell. Még szerencse, hogy egy nap után a szoba is nagyobb volt, illetve a folyosóra kitettek egy műanyag csúszdát és egy kis házat. Nem tudom mi lett volna, ha ezek sincsenek.

A lényeges szál a történetben, hogy a pici fiunk kruppos lett és fogalmunk sincs mitől. Mármint, hogy mi váltotta ki nála. Állítólag egy vírusfertőzés, de nekem nagyon gyanús, hogy a múlt heti gasztroenterológia előtt adott tej+glutén a ludas. Valahogy mindig akkor betegedett meg, amikor allergénekkel találkozott a szervezete. Jaj, inkább ne legyen igazam, jó lenne, ha kinőné már a bajait...