Szüléstörténet 3 hét távlatából

Lóci a szomszéd szobában szuszog, bab épp zuhanyzik, én meg túl vagyok a vacsorán. De hogy jutottunk ide?

December 8-at írunk. Az aznapra betervezett program a következő: megvarrni Vicáék karácsonyi ajándékát, a köténykéket és elvégezni a szokásos itthoni teendőket. Elégedett vagyok, mert az előző nap elintéztem Ancsával bab szülinapi meglepi partijának utolsó simításait. Ja, és kipottyant a nyákdugóm.. ami után elvileg még hetek is eltelhetnek, de nekem attól a pillanattól kezdve tágulásos vérzésem van. Érzem, hogy közel az idő. A védőnő meglátogat délután és közli, hogy milyen hülye szeles idő van, biztos sok baba fog születni ma. Este a szokásos kanapé krumpli üzemmód után elégedetlenkedek egy sort, hogy alábbhagytak a napi rendszeres fájások, majd elmegyek lezuhanyozni. Talán 21-21:30 lehet, amikor már kezd gyanús lenni a helyzet, a fájások egyre erősödnek, sűrűsödnek. Már nem kérdés, hamarosan szülők leszünk. Gyorsan meghallgatom a meditációs cédét (amit szégyenszemre eddig egyszer sem tettem) és babot arra kérem, hogy öltözzön és dobálja be a kórházcsomagba a még hiányzó dolgokat. Úgy 22:45-kor már 1 órája tartanak a 10 perces (vagy annál sűrűbb) fájások, úgyhogy nem tétlenkedek tovább. Bab még kételkedik és az ágyból kérdezi, hogy "de ez biztos az? nem kéne még várni picit?" Ekkor már komoly testhelyzet változtatásokat kellett eszközölnöm egy-egy fájás közben. Miután felhívom Adriennt, olyan 23 óra magasságában útnak indultunk.

A kocsiban egészen a Hungária körútig simán megy minden, annak ellenére, hogy a forgalom az átlagosnál nagyobb, jól haladunk. Ott viszont dugó fogad. Éjjel fél 12-kor!!! Látunk egy karácsonyi vásárt, egy kazalnyi gyalogost és forgalomirányító rendőrt. A fájások ekkor már 2-3 percenként törnek rám, de van, hogy 1 percet is alig bírok ki. Hányinger. Mindjárt a kocsiba hányok. Kicsit mindketten paráztunk, a legkevésbé sem szerettem volna benne lenni a másnapi hírekben. Arra gondolok, Adrienn már biztosan beért. Éjféltájt végre nekünk is sikerült, de a kocsiból már alig bírtam kiszállni.

A szülőszoba felé tartva furcsa bizsergető érzés fog el. Izgulok. Hamarosan találkozunk a fiunkkal. A kis koktélcseresznyénkkel.

Adrienn mosolyogva vár, majd beterel egy vizsgálóba, hogy megnézze hány ujjnyira tágultam ki. Gyanútlanul felfeküdtem a vizsgálószékbe és akkor jöttek a csillagok. "Óóó, nagyon jó, már 3 ujjnyi." Majd lazán "előrehúzta a méhszájam". Megnyugtatott, hogy ezzel órákat spórolunk meg a szülés alatt. Hát nem nyugodtam meg. Nem megyek a vajúdóba, hanem irány a szülőszoba. Az izgatottságunk fokozódik, de nincs időnk gondolkodni, mert olyan gyorsan történnek a dolgok. Nekem nagyon sok idő kiesik, leírom mire is emlékszem. Rohamosan sűrűsödnek a fájások, amiket többnyire csak állva szeretek átélni, leginkább úgy, hogy a szülőágynak vagy babnak dőlök. Kipróbáltam a labdát is, de az nem igazán volt kényelmes. Két fájás között igen, főleg, ha bab a hátamat simogatta. Szóval ilyenkor nem számoltam már az időt, nem néztem az órát, hanem igyekeztem bentre koncentrálni és segíteni Lócipókot. Telt az idő, a fájások erősödtek és egyszer a doki (aki mindvégig bent volt, csak Adriennel dumált a kanapén) arra kért, hogy feküdjek fel, mert megnézné mi a helyzet a méhszájammal. Rohadtul fájt. 4-5 ujjnyi, mondta, most már ne akarjak mászkálni, mert megrepeszti a burkot, de ne féljek, nem fog fájni. Ezt Adrienn is mondta korábban, ezért próbáltam is elhinni. Egy fájás közben történt mindez, furamód forrónak éreztem és bazi sok volt. Megnyugtattak, hogy teljesen tiszta a víz, Lóci jól van. Na innentől kezdve kezdtem transzba esni. Kevés dolog maradt meg tisztán, talán jobb is így. Oldalt kellett feküdnöm, és 3 fájásonként átfordulnom a másik oldalra. Utáltam. A jobb oldalamra az egész terhesség alatt szar volt feküdni, hát ez a szülőágyon sem volt másként. Mindenesetre nem volt mit tenni, muszáj volt. Ekkor már rengeteget számított a helyes légzéstechnika, száradtam is tőle össze rendesen. Bab lelkesen hordta nekem a korty vizeket meg a szőlőcukrot.

A fájdalmas forgolódás közepette a doki megint jött és megvizsgált, majd örömmel konstatálta, hogy már 5 ujjnyi, és lassan érezni fogom a tolófájásokat. Szóljak majd, ha kakilnom kell, erre kért. Viszonylag sok idő telt el addig, amíg az első ilyet éreztem, de hogy ez mennyire igaz, arról fogalmam sincs, mert akkor már teljesen elvesztettem az időérzékem. Dokibácsi megint megvizsgált és szólt, hogy még nem tűnt el a méhszáj, úgyhogy nyomjak, ha azt érzem, nyomnom kell. És itt kezdődött a neheze, merthogy eddig minden mintaszerűen történt.

Jöttek a tolófájások és a delírium. Homályosak az emlékek. Nyomtam. Erősen és úgy, ahogy kellett. Legalábbis szerintem. Áll leszorít, hát begörbít, levegő benntart és lefelé nyom a has felé. Szóltak, amikor rosszul csináltam, de voltak jó próbálkozásaim. Ennek hála, a fejecske (egy része, csak ekkor ezt még nem tudtam) áthaladt a medencenyíláson, úgyhogy dokibá közölte, hogy most már tuti, hogy lent jön ki lócipók. Ekkor nagyon boldog voltam, erre emlékszem. Aztán arra, hogy telik az idő, de nagyon, bab megfogja a lábam, mert szigorúan tilos letennem, ugyanis akkor visszacsúszna a fejecske. Nyomok, nyomok, és még mindig tolófájások. Nem hallom a CTG-t, de folyamatosan kérdezgetem, hogy "ugye jól van"? És volt egy pont, amikortól már nem egyedül nyomtam. A bal oldalamra feltérdelt az orvos és mikor én bentről nyomtam, ő kintről tette ugyanezt. Azt hittem, meghalok, többször rákiabáltam, hogy ezt hagyja abba, mert eltöri a bordáimat. Erre pontosan emlékszem. Ez ismétlődött még nagyon sokáig, (bab elmondta a végén, hogy majd 1,5 órásra sikerült a kitolás szakasz), ami alatt úgy éreztem, hogy egy tank vesztegel a medencecsontomon. A fájdalomra magára nem emlékszem, csak a hasonlatra, szerencsére. :) Szóval mikor már azt hittem örökre együtt maradunk Lócival, akkor jött a gátmetszés és pár perccel később éreztem, ahogy a puha kis test kicsúszik belőlem. Nem akartam elhinni. Hirtelen csend lett a fejemben és meghallottam a saját gondolataimat. Anya lettem. Ekkor tudtam először igazán körbenézni. Észrevettem a leizzadt dokit, a sürgő-forgó babot és Adriennt, aki a fiunkat törölgeti.

És akkor megkaptam a leggyönyörűbb babát a hasamra, hadd nyugodjon meg picit. Rengeteg haja van. Gyönyörűséges. Ezek voltak az első gondolataim, amiket azóta is fenntartok. :) Gyenes Lőrinc, született 2011 december 9-én 3:45 perckor, 3450 grammal, 9/10-es apgarral.

Ezután bab kapta meg őt, amíg én megszültem a lepényt és jó alaposan kipucoltak, összeöltögettek. Borzasztó volt. Szerencsére a gátvarrásból nem éreztem túl sokat, de a méhem kitörlése az para volt. Féloldalasan vált le a lepény, kvázi az egyik fele odanőtt, azt kellett leszedegetni. Mindeközben dőlt belőlem a vér, ami miatt aznap nem igazán tudtam lábra állni. Mindez nagyjából 1 óráig tartott, ami alatt kezdett kitisztulni az agyam. Beszélgettem a többiekkel, észrevettem, hogy egy Velencét ábrázoló kép van a falon és már nagyon vártam, hogy a közelemben legyen Lóci. Babot hiába kérdezgettem, mintha megsüketült volna. Ölelgette a pirinyó kis bebugyolált testet és kizárta a külvilágot. Mikor aztán minden elkészült, eljött a mi két óránk. A pocakomon volt a baba, megkínáltam őt a cicimmel, de szegény rettenetesen fáradt volt, úgyhogy nem maceráltam sokáig. Így, hármasban töltöttük el életem egyik legszebb két óráját. Meghitten, csendben. Nem nagyon tudtunk mit mondani egymásnak. Babot sokkolta a szülés, nem hitte, hogy túlélem. Elárulta, hogy a doki teljes testtel támaszkodott rám és ököllel nyomta ki belőlem a babát. (mostanában gondolkodtam el azon, hogy az apás szülés mennyire önzőség is valójában..)


A 2 óra elteltével bejött Adrienn és arra kért, hogy óvatosan próbáljak meg felülni, hogy lassan átadjuk a terepet az utánunk érkezőknek. Nem ment. Hányingerem volt, szédültem. Ez ment még 2 órán keresztül, amikor is elfogyott a türelmi idő (ami annak volt köszönhető, hogy nem volt rajtam kívül szülőnő), úgyhogy muszáj volt elhagynom a terepet. Kaptam egy tolószéket, de az abba való belehuppanás is nehézkesnek bizonyult, hiába voltam nagyon óvatos. A vége az lett, hogy beleájultam a tolószékbe, lejátszódott előttem az előző napi Dr. House egy jelenete, meg még egy csomó dolog. Kinyitottam a szemem és megkérdeztem, hogy mi történt. Elájultam. Mennyi ideig?-kérdeztem. 1 másodpercig-hangzott a válasz. Döbbenet. Életemben először ott ájultam el és azt hittem legalább fél órára. A lényeg, hogy a tolószékben voltam, ahonnan áttoltak a gyermekágyas részlegre, ami nekem 1 napig a terhespatológia volt.

Életem legszürreálisabb és legizgalmasabb 4 (+4) óráján voltam túl.