Vége a gyermekágynak

Kihasználom az időt, hogy Lócipók alszik és írok pár sort erről a kis pöttömről. Ezen a héten lesz 8 hetes, lassan betöltjük a második hónapot is. Hihetetlen mennyire gyorsan száguld az idő, szinte csak a képeken keresztül látom a hatalmas fejlődést. És ez csak a külcsín, a viselkedéséről nem is beszélve. Elkezdett hangokat hallatni, szinte minden helyzetben. Hangosan alszik, nyög, ha erölködik, sikolt, ha boldog, és kismacskaként vonyít, ha épp sírni készül. Napról napra egyre többet van el egyedül, néhány játékát már meg is ismeri és rájuk mosolyog. :) Meg persze ránk is, sőt épp tegnap vettem észre, hogy a hangomat is megismeri már, és hajlandó pár másodpercre felfüggeszteni a sírásrívást. Nyálbuborékot már nagyon régóta fúj és sajnos a hasfájása is megvan még. Igaz, egyáltalán nem konstans, sőt, fogalmunk sincs, mikor jön elő. A lényeg, hogy akkor nagyon nyugtalanul alszik és egész nap kismajomként csimpaszkodik ránk. Várom már, hogy megjöjjön a hordozóeszköz, akkor legalább lesz két szabad kezem is. :)


Szopizni változatlanul lustán vagy épp mohón akar, ha van egy-két jó napunk, akkor egyiket sem. Bár lehet, hogy rosszul értelmezem a sírásait és akkor próbálom megetetni, amikor nem is éhes. Pár napja megint előkerült a mellszívó, pedig nagyon örültem volna, ha megszabadulok tőle. Este láncetetést követel, napközben ellenben keveset eszik. Éjjel viszonylag sokat alszik, úgyhogy vagy épp felrobban a mellem, vagy nincs annyi tej benne, amennyi kéne. Nagyon nagyon szeretném, ha sokáig szoptathatnék, remélem a kitartás meghozza a várt eredményt.

Dokibácsi mindent rendben talált odabent, és bár van egy-két belső varratom még, de zöld utat adott a hancúrozásnak. Próbálkoztunk is, bár nem túl sok sikerrel. Miután túljutottunk a "ez a gyerek volt?" fázison, a babaolaj sem segített a barlangba jutáshoz. Hiába, nálam egyelőre nem áll fenn a "virsli a tornateremben" helyzet szerencsére. Viszont keresnem kell valami tágító bűbájt..:)

Általában csodálkozom a helyzeten, hogy anya lettem. Büszke vagyok és imádom a fiunkat. Annyira kis talpraesett, gyönyörűség, hogy nem tudok vele betelni. Várom a tavaszt, hogy többet lehessünk a friss levegőn. Ez az egyetlen, ami egy kissé megvisel, pedig annyira nem is veszem észre.

Éééés itt a vége, a fiatalúr végre ébredezik..

Kórházi gyermekágy dióhéjban

Dec. 9 - reggel 8 óra, SOTE II. Terhespatológia. Undok nővérke vesz fel az osztályra, de nem érdekel, nagyon fáradt vagyok és csak arra tudok koncentrálni, hogy el ne ájuljak megint. Kapok egy ágyat, ahol sajnos nem tudok aludni, mert az egeket verdesi bennem az adrenalin. Egy kis idő múlva bejön 2 medika, és megvizsgálnak. Kérik, hogy húzzam fel a hálóingem, hogy megnyomkodhassák a hasam. Aú. Ez mindig fájt. Mikor meglátják a hasamon a hatalmas véraláfutásokat, elszörnyednek. (Én is ekkor néztem meg őket tüzetesen.) Mondom nekik, hogy no para, a gyerek jól van, ezek meg majd eltűnnek, de nem hagyják abba a nyomkodást. Au, mondom, mikor a bordám közelébe érnek, ott tényleg érzékenyebb volt. "A lépe." - mondja az egyik. "Igen, a lép lesz az." Majd kimennek. Én azonnal kapom a mobilom, hívom babot, hogy lehet hogy megrepedt a lépem, ezt suttogták a vizitelő kisdokik. Ő totálisan kiakad, amit megértek (utólag nem is értem, miért hívtam fel) és dühkitör. Meg akarja ölni a dokit én meg azon izgulok, hogy jaj, csak nehogy mégis..

Végül nem volt léprepedés, sőt a bordám sem tört, amit a mai napig nem értek, de mindegy is.. Aznap kaptam 2 vaskoktélt, 2 infúziót, másnap újabb vasat és infúziót, hogy magamhoz térjek. Iszonyatosan megviselte a testemet a szülés, amit nem gondoltam volna. A szemem bedagadt és körülötte véraláfutásos lett a bőr az erőlködéstől, a testem pedig elvesztette minden erejét. Aznap meg sem kaptam Lócit, de nem is kértem volna. A vécéig is alig tudtam kivonszolni magam. Összesen négyszer sikerült elájulnom aznap.

A gyerekágyas részleg sokkal barátibb volt. Cuki szobatársak, sírdogáló babák, idill. Vártam a másnapot, amikor már én is büszke mami lehetek.

Gátseb. Jaj. Irtózatosan fáj, feszít, húzódik az első pillanattól kezdve. Kínlódás a járás, ülni még féloldalasan sem megy, csípi a víz. Jaj. 2 hét után kezdett enyhülni a fájdalom, addig napi szinten megkeserítette az életem. Az első kakilás maga volt a kínkeserves pokol. Második szülés. Komolyan. A nagykönyvben megírt 1 cm nálam legalább 5-6 lett, repedt is picit, kíváncsi is leszek mit mond dokibá a 6 hetes kontrollon.

Másnap reggel lefürdök és ezzel újjászületek, majd minden energiámat összerántva átsétálok a csecsemőosztályra. Az első találkozás a szülés óta.

Nincs bent sok gyerek, nagyjából 2 másodperc kell, hogy megtaláljam az én édes kis hajasbabámat. "Jó reggelt, Gyenes Lőrincért jöttem". Meg is kaptam és onnantól kezdve csak egy kis időre kellett elválnunk. Próbálom megfogalmazni az érzést, ami a kis plexikocsi tologatása közben tört rám. Anya lettem. Anya vagyok. Van egy fiam. Hirtelen nem fáj semmim. Megmagyarázhatatlanul boldog vagyok.

Az együtt töltött pár nap tanulságos és vidám volt. Elkezdtük megismerni egymást. Amit ekkor már tudtam róla: utálja a pelenkázást, utál háton feküdni, szeret a mellkasomon megnyugodni, néha fáj a hasa evés után. Már ekkor tudtam, hogy Lócipók nem egy elveszett baba, egyértelműen kommunikálja, ha valami nem tetszik neki.

Az orvosom megérte a pénzét. Bejött a hazamenetelem előtti nap és majd 1,5 órán át a jótanácsaival látott el, kezdve a gátseb kezelésétől egészen a szoptatásig és a fejésig. Imádtam és most is emlékszem minden szavára. Találkozunk 6 hét múlva. (a folyosón azért tett egy megjegyzést. "Mekkora feje van ennek a gyereknek?!" "35 centi"- feleltem. "Nem, 34 cm" (tényleg annyi) "Azért kész csoda, hogy kifért magából, tudja?" "Nem akarok erről beszélni.." - mosolygok és zárom le a viccelődős párbeszédet. Majd átölel menet közben. Hahaha. Babbal megegyeztünk, hogy a következő császár lesz. :)

A második éjjel Lóci megtanul szopizni. Minden egyes nyikkanáskor a cicimre teszem, de az elején elég sokat bénázunk. Aztán egyszer egyszer helyesen belémszív és azt hiszem kiszakad a méhem. ÁÁÁ, hogy ez az. Rögtön érzem, hogy ilyennek kell lennie. Fáj. Senki nem mondta, hogy fájni fog. A mellbimbómnak sem kellemes. Hmmm...ülni egyszerűen képtelen vagyok, kitalálom, hogy fekve fogok szoptatni, ez meg is marad jó sokáig.

Hétfőn, 12-én megyünk haza, de előtte meg kell nézni, hogy mennyire sárgult be. Látom, hogy sárga, ezért csak a mérték miatt aggódom. Végül hazaengednek, de tutira a túltelítettség miatt, ugyanis megdőlt a csecsemőszám az osztályon. Bab jön, hozza a hordozót, én mindenkitől búcsúzom, irtó kedvesek voltak, kicsekkolok a szobából is, izgulok. Lóci olyan mint egy rongybaba, hazafelé sem ébred fel, sőt egész nap alszik. A cukros víz és a BCG oltás valszeg engem is kiütne.

Hazaértünk, minden fura. Fáj a seb, de nagyon. Nem találom a helyem a lakásban és van egy tüneményes kisbabánk.

1 hónapos

3690 g, naponta olyan 650 g-ot eszik, csak anyatejet

• sokat nyűgös - talán a hasa fáj - figyelek arra, hogy mit eszek, úgy tűnik, hogy a tejtermékeket nem nagyon szereti a pocakja
• keveset alszik napközben - minden érdekli, pedig még nem is nagyon lát
• éjszaka sokszor felkel, bár vannak nyugisabb éjszakák
• egyelőre vele alszom, van hogy rajtam alszik órákat éjjel (ilyenkor fel sem kel, már már ijesztő, hogy mennyire mélyen alszik)

Szüléstörténet 3 hét távlatából

Lóci a szomszéd szobában szuszog, bab épp zuhanyzik, én meg túl vagyok a vacsorán. De hogy jutottunk ide?

December 8-at írunk. Az aznapra betervezett program a következő: megvarrni Vicáék karácsonyi ajándékát, a köténykéket és elvégezni a szokásos itthoni teendőket. Elégedett vagyok, mert az előző nap elintéztem Ancsával bab szülinapi meglepi partijának utolsó simításait. Ja, és kipottyant a nyákdugóm.. ami után elvileg még hetek is eltelhetnek, de nekem attól a pillanattól kezdve tágulásos vérzésem van. Érzem, hogy közel az idő. A védőnő meglátogat délután és közli, hogy milyen hülye szeles idő van, biztos sok baba fog születni ma. Este a szokásos kanapé krumpli üzemmód után elégedetlenkedek egy sort, hogy alábbhagytak a napi rendszeres fájások, majd elmegyek lezuhanyozni. Talán 21-21:30 lehet, amikor már kezd gyanús lenni a helyzet, a fájások egyre erősödnek, sűrűsödnek. Már nem kérdés, hamarosan szülők leszünk. Gyorsan meghallgatom a meditációs cédét (amit szégyenszemre eddig egyszer sem tettem) és babot arra kérem, hogy öltözzön és dobálja be a kórházcsomagba a még hiányzó dolgokat. Úgy 22:45-kor már 1 órája tartanak a 10 perces (vagy annál sűrűbb) fájások, úgyhogy nem tétlenkedek tovább. Bab még kételkedik és az ágyból kérdezi, hogy "de ez biztos az? nem kéne még várni picit?" Ekkor már komoly testhelyzet változtatásokat kellett eszközölnöm egy-egy fájás közben. Miután felhívom Adriennt, olyan 23 óra magasságában útnak indultunk.

A kocsiban egészen a Hungária körútig simán megy minden, annak ellenére, hogy a forgalom az átlagosnál nagyobb, jól haladunk. Ott viszont dugó fogad. Éjjel fél 12-kor!!! Látunk egy karácsonyi vásárt, egy kazalnyi gyalogost és forgalomirányító rendőrt. A fájások ekkor már 2-3 percenként törnek rám, de van, hogy 1 percet is alig bírok ki. Hányinger. Mindjárt a kocsiba hányok. Kicsit mindketten paráztunk, a legkevésbé sem szerettem volna benne lenni a másnapi hírekben. Arra gondolok, Adrienn már biztosan beért. Éjféltájt végre nekünk is sikerült, de a kocsiból már alig bírtam kiszállni.

A szülőszoba felé tartva furcsa bizsergető érzés fog el. Izgulok. Hamarosan találkozunk a fiunkkal. A kis koktélcseresznyénkkel.

Adrienn mosolyogva vár, majd beterel egy vizsgálóba, hogy megnézze hány ujjnyira tágultam ki. Gyanútlanul felfeküdtem a vizsgálószékbe és akkor jöttek a csillagok. "Óóó, nagyon jó, már 3 ujjnyi." Majd lazán "előrehúzta a méhszájam". Megnyugtatott, hogy ezzel órákat spórolunk meg a szülés alatt. Hát nem nyugodtam meg. Nem megyek a vajúdóba, hanem irány a szülőszoba. Az izgatottságunk fokozódik, de nincs időnk gondolkodni, mert olyan gyorsan történnek a dolgok. Nekem nagyon sok idő kiesik, leírom mire is emlékszem. Rohamosan sűrűsödnek a fájások, amiket többnyire csak állva szeretek átélni, leginkább úgy, hogy a szülőágynak vagy babnak dőlök. Kipróbáltam a labdát is, de az nem igazán volt kényelmes. Két fájás között igen, főleg, ha bab a hátamat simogatta. Szóval ilyenkor nem számoltam már az időt, nem néztem az órát, hanem igyekeztem bentre koncentrálni és segíteni Lócipókot. Telt az idő, a fájások erősödtek és egyszer a doki (aki mindvégig bent volt, csak Adriennel dumált a kanapén) arra kért, hogy feküdjek fel, mert megnézné mi a helyzet a méhszájammal. Rohadtul fájt. 4-5 ujjnyi, mondta, most már ne akarjak mászkálni, mert megrepeszti a burkot, de ne féljek, nem fog fájni. Ezt Adrienn is mondta korábban, ezért próbáltam is elhinni. Egy fájás közben történt mindez, furamód forrónak éreztem és bazi sok volt. Megnyugtattak, hogy teljesen tiszta a víz, Lóci jól van. Na innentől kezdve kezdtem transzba esni. Kevés dolog maradt meg tisztán, talán jobb is így. Oldalt kellett feküdnöm, és 3 fájásonként átfordulnom a másik oldalra. Utáltam. A jobb oldalamra az egész terhesség alatt szar volt feküdni, hát ez a szülőágyon sem volt másként. Mindenesetre nem volt mit tenni, muszáj volt. Ekkor már rengeteget számított a helyes légzéstechnika, száradtam is tőle össze rendesen. Bab lelkesen hordta nekem a korty vizeket meg a szőlőcukrot.

A fájdalmas forgolódás közepette a doki megint jött és megvizsgált, majd örömmel konstatálta, hogy már 5 ujjnyi, és lassan érezni fogom a tolófájásokat. Szóljak majd, ha kakilnom kell, erre kért. Viszonylag sok idő telt el addig, amíg az első ilyet éreztem, de hogy ez mennyire igaz, arról fogalmam sincs, mert akkor már teljesen elvesztettem az időérzékem. Dokibácsi megint megvizsgált és szólt, hogy még nem tűnt el a méhszáj, úgyhogy nyomjak, ha azt érzem, nyomnom kell. És itt kezdődött a neheze, merthogy eddig minden mintaszerűen történt.

Jöttek a tolófájások és a delírium. Homályosak az emlékek. Nyomtam. Erősen és úgy, ahogy kellett. Legalábbis szerintem. Áll leszorít, hát begörbít, levegő benntart és lefelé nyom a has felé. Szóltak, amikor rosszul csináltam, de voltak jó próbálkozásaim. Ennek hála, a fejecske (egy része, csak ekkor ezt még nem tudtam) áthaladt a medencenyíláson, úgyhogy dokibá közölte, hogy most már tuti, hogy lent jön ki lócipók. Ekkor nagyon boldog voltam, erre emlékszem. Aztán arra, hogy telik az idő, de nagyon, bab megfogja a lábam, mert szigorúan tilos letennem, ugyanis akkor visszacsúszna a fejecske. Nyomok, nyomok, és még mindig tolófájások. Nem hallom a CTG-t, de folyamatosan kérdezgetem, hogy "ugye jól van"? És volt egy pont, amikortól már nem egyedül nyomtam. A bal oldalamra feltérdelt az orvos és mikor én bentről nyomtam, ő kintről tette ugyanezt. Azt hittem, meghalok, többször rákiabáltam, hogy ezt hagyja abba, mert eltöri a bordáimat. Erre pontosan emlékszem. Ez ismétlődött még nagyon sokáig, (bab elmondta a végén, hogy majd 1,5 órásra sikerült a kitolás szakasz), ami alatt úgy éreztem, hogy egy tank vesztegel a medencecsontomon. A fájdalomra magára nem emlékszem, csak a hasonlatra, szerencsére. :) Szóval mikor már azt hittem örökre együtt maradunk Lócival, akkor jött a gátmetszés és pár perccel később éreztem, ahogy a puha kis test kicsúszik belőlem. Nem akartam elhinni. Hirtelen csend lett a fejemben és meghallottam a saját gondolataimat. Anya lettem. Ekkor tudtam először igazán körbenézni. Észrevettem a leizzadt dokit, a sürgő-forgó babot és Adriennt, aki a fiunkat törölgeti.

És akkor megkaptam a leggyönyörűbb babát a hasamra, hadd nyugodjon meg picit. Rengeteg haja van. Gyönyörűséges. Ezek voltak az első gondolataim, amiket azóta is fenntartok. :) Gyenes Lőrinc, született 2011 december 9-én 3:45 perckor, 3450 grammal, 9/10-es apgarral.

Ezután bab kapta meg őt, amíg én megszültem a lepényt és jó alaposan kipucoltak, összeöltögettek. Borzasztó volt. Szerencsére a gátvarrásból nem éreztem túl sokat, de a méhem kitörlése az para volt. Féloldalasan vált le a lepény, kvázi az egyik fele odanőtt, azt kellett leszedegetni. Mindeközben dőlt belőlem a vér, ami miatt aznap nem igazán tudtam lábra állni. Mindez nagyjából 1 óráig tartott, ami alatt kezdett kitisztulni az agyam. Beszélgettem a többiekkel, észrevettem, hogy egy Velencét ábrázoló kép van a falon és már nagyon vártam, hogy a közelemben legyen Lóci. Babot hiába kérdezgettem, mintha megsüketült volna. Ölelgette a pirinyó kis bebugyolált testet és kizárta a külvilágot. Mikor aztán minden elkészült, eljött a mi két óránk. A pocakomon volt a baba, megkínáltam őt a cicimmel, de szegény rettenetesen fáradt volt, úgyhogy nem maceráltam sokáig. Így, hármasban töltöttük el életem egyik legszebb két óráját. Meghitten, csendben. Nem nagyon tudtunk mit mondani egymásnak. Babot sokkolta a szülés, nem hitte, hogy túlélem. Elárulta, hogy a doki teljes testtel támaszkodott rám és ököllel nyomta ki belőlem a babát. (mostanában gondolkodtam el azon, hogy az apás szülés mennyire önzőség is valójában..)


A 2 óra elteltével bejött Adrienn és arra kért, hogy óvatosan próbáljak meg felülni, hogy lassan átadjuk a terepet az utánunk érkezőknek. Nem ment. Hányingerem volt, szédültem. Ez ment még 2 órán keresztül, amikor is elfogyott a türelmi idő (ami annak volt köszönhető, hogy nem volt rajtam kívül szülőnő), úgyhogy muszáj volt elhagynom a terepet. Kaptam egy tolószéket, de az abba való belehuppanás is nehézkesnek bizonyult, hiába voltam nagyon óvatos. A vége az lett, hogy beleájultam a tolószékbe, lejátszódott előttem az előző napi Dr. House egy jelenete, meg még egy csomó dolog. Kinyitottam a szemem és megkérdeztem, hogy mi történt. Elájultam. Mennyi ideig?-kérdeztem. 1 másodpercig-hangzott a válasz. Döbbenet. Életemben először ott ájultam el és azt hittem legalább fél órára. A lényeg, hogy a tolószékben voltam, ahonnan áttoltak a gyermekágyas részlegre, ami nekem 1 napig a terhespatológia volt.

Életem legszürreálisabb és legizgalmasabb 4 (+4) óráján voltam túl.