Csemői ottalvós judo-tábor, mindketten mennek. Év végefelé, amikor Lóci elkezdett kívácsiságból judozni, nekem már akkor megfordult a fejemben, hogy biza mennyire nagyon jó lenne ezt megjátszani. 5 nap együttlét legálisan. Beszéltem Bernivel és hiába votl igen a válasz, nem mertem túlságosan beleélni magam. Ahogy viszont közeledett az idő, egyre izgatottabbak lettünk Gáborral. Én pont úgy, mint amikor gyerekként már nagyon közel volt a szünet. Vajon mit fogok csinálni? Mindent is nyilván. Csak pont a lazaságot akartam mentalizálni, mert hajlamos vagyok mindent betervezni. Mindegy, bármi jöhet, bármi jó lesz. És így is lett. Surányban is voltunk, a gyerekek szobáját is szelektáltam és takarítottam, sorozatot is néztem, sétáltunk éjjel a kutyával, kanapén sorozatoztunk és ami a legfontosabb, hallgattuk a csendet. Milyen volt? Nagyon jó és furcsa. Jó furcsa. Gyerekké visszamenni megint, kapcsolódni a belső énemmel, az elmolyoló Edinával. Aki szeret egyedül lenni, bármit is csinálni, éjjel 11-kor nekiállni sütit készíteni. A NEM anyukával. Furcsa volt.
Mindeközben alap arousel szintem emelkedett volt, picit zsizsegtem. Pótcselekedtem - ezért a sok pakolászás, főzés-sütés. Izgultam értük. Megbeszéltük, hogy esténként jelelnek Viberen. Erre semmi. Írunk nekik, gifet dobunk, semmi. Marad a bizonytalanság, legbelül izgulunk, ezért is zsizsegünk. Pár nappal később Lóci szobáját mutogatja kamerán, látom, hogy majdnem sír, ajjaj. Ennyire rossz nekik? Vajon hiiányzunk? Ki tudja. Bizonytalanság, izgulás van. Mi lesz, ha majd bulizni mennek? Erre most csak félve merek gondolni. Á, addig még van idő ebbe belejönni. Mert nekünk is kell, nekem mindenképp.
Pénteken aztán találkounk a Judo Masters rendezvényen, szülők gyűrűjében állunk, érkeznek a fiúk. Kinyitom a karjaim, közéugranak, ölelem őket. Hmm, de hiányoztak, azt mondják mi is nekik. Boldogak, vidámak, csacsognak a többiekkel is, fáradt a szemük, rekedt a hangjuk. De jó, hogy megérkeztek! A rendezvényen jó őket látni, mozogni a tömegben. Bence sajnos nem jut tovább az első meccsénél - de szurkolni így is jó volt. Közösen, együtt lélegezve ebben a kis versenybuborékban. Miska közben egyre többet ölel, Lóci is bújik, semmi kedve elmozdulni mellőlünk. "Jó látni benneteket, hiányoztatok"-mondja halkan. Cukorbosó és Misimókus pikkpakk felnőnek, hmmm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése