Tavaly is részt vettünk már ezen a nagymúltú (és elsősorban szociális) eseményen, így nem volt kérdés, hogy idén elindulunk-e. A távot növelni akartam, és mivel tavaly kétséfél volt, idén 5-re regisztráltam mindannyiunkat. Miska a héten eljött velem kétszer is futni (egyszer mert volt kedve, másodszor pedig mert kibulizta, hogy ne kelljen judo-edzésre mennie), mindkétszer alig értem utol 5 kilométeren át. Lóci egyszer sem jött és mostanában amúgy is csak gubbaszt a kanapén, úgyhogy a részemről picit aggódós volt ez az egész. Tavaly ugye nem figyelt a légzésére és mindenképp utol akarta érni Miskát, aminek az lett az eredménye, hogy lényegében majdnem összeesett. Idén azt beszéltük meg, hogy Miskát előreengedjük, mi pedig hátramaradunk nyugger tempóban. Aztán ahogy az erőnk engedi, úgy fogunk majd egyre jobban felgyorsulni.
Közvetlenül a start előtt Miska odapattant az első sorba Szabi (csapattárs) mellé, aki egyébként rendszeresen jár futni az apukájával. Az volt a terve, hogy megy utána, nem marad le. Mivel ezen a ponton nem volt már ebbe beleszólásom, hagytam, hadd menjen. Majd megáll, ha már nem bírja és becsatlakozik hozzánk. Ez persze nem így történt, helyette: 25 (!!!) perc alatt futotta le Szabival az öt kilométert, ami egészen elképesztő teljesítmény a részéről. Pici lábakkal, nulla futáési múlttal, el sem hiszem, ha nincs csipkontroll.... Lóci 31 percet futott, döbbenetes az is, ennyit számít a tömeg hatása! Ami pedig a legjobb ezen az eredményen túl, hogy végig élvezte és volt ideje sprintelni egyet a célban, azt mondta: "Anya, a végén már nem is a lábam vitt, hanem magától repültem!" - egyszerűen imádom őket!
Teljesen fel voltunk aznap dobódva, nekem estig kitartott a szerotoninbonbon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése