Szlovakiaban. Nincs benne a versenynaptarban, de Gabor bacsi azt mondja h vinne Miskat, mert amolyan baratsagos tet nelkuli versenyre szamjt. Nagyon kemeny a hetem nekem es Gaboromnak is, raadasul szombaton Buteykontrening van es nincs kocsi sem. Sebaj, megyek a Toyotaval, hazafele a füzeri varnal kirandulunk. Legbelul ujjongok oromomben, legalabb tortenik valami!! Sajnos Loci teljesen lebetegedett elotte a heten, sztornozni kellett a Babitsban a felvetelijet is. Pentekre engem is raz mar a hideg, de szo sem lehet rola,hogy lebetegszem, ugyhogy szolok a testemnek: nemlehetsz beteg.
Masnap reggel indulas 5 orakor. Izgulas van bennem, de az a jofele. Autok nincsenek az uton, sotet van. Dumalunk, Miska nagyon izgul. Egy ponton mar nem dumal, csak bamul maga ele (mellettem ul a kocsiban). Ket es fel ora az ut es mindvegig segitem ot mentalisan, kozben en pont ugyanugy faradok. Anya helyett coach. Ez is kell mostanabnan. De meg mennyiszer.
Odaérünk, Miska egyre jobban izgul. A csarnokban nagyon hideg van, nekem folyamatosan fáj a torkom. Nem lehetek beteg. Nem lehetek rosszul. A nyakam köré tekerem a nagy rózsaszínű sálamat, az melegít. Nehéz írni arról, hogy egy ilyen helyzetben mennyire nehezen telik az idő. Csak ülsz és vársz. Nem tudsz kimenni csak úgy sétálni, mert 3 másik emebren keresztül teheted ezt csak meg. Miska egy ponton elszakadt a jelentől és annyira be volt feszülve, hogy nem is igazán tudtam vele kapcsolatban lépni. Berni nénit fárasztottam a kérdéseimmel, ő meg rámszült időnként, hogy hagyjam és ne tukmáljam Miskába a kaját, mert rosszul lesz (sajnos nem evett reggel óta és ismerve az anyagcseréjét, azon aggódtam leginkább, h rosszul lesz a meccse alatt).
Mikor kikerült a neve a táblára, na ott még jobban felment a pulzusom. Nem gondoltam volna, hogy még van hova feljebb menni... Pár perccel előbb levitte őt Bence (főleg ő volt a gyerekekkel) és elkezdte a mentális felkészítést. Amikor megláttam, h kivel fog küzdeni, sokkot kaptam. Egy majd 1 fejjel magasabb, narancsöves fiú. Mögöttem a kamasz csapattársak is sutyorogtákl, hogy ááá, esélye nincs Misinek. Én azért bíztam benne, hogy talán sikerülhet. No, nem sikerült, de nagyon sokáig húzta, nem adat meg könnyen magát. Ipponnal nem is sikerült őt legyőzni. A meccs után sírdogált picit és elmesélte, hogy annyira izgult, hogy semmit nem hallott. A nézőtárről a szurkolásunkat sem és az edzőket sem. Berni elmondta neki, h az a legfontosabb, az edzőkre figyeljen. Másra nem kell.
A második küzdelmét úgy nyerte meg, hogy lesérült az ellenfele. Ajándék.
A második (így papíron a 3.) meccsén annyira megfogadta Berni tanácsát, hogy kizárólag az edzőkre figyelt - akkor is, amikor küzdenie kellett volna. A videón tökéletesen látszik, h szinte kitart egy-egy fogást és közben oldalra néz. Ez a meccse sokkal hosszabbra nyúlt, 2 percig kitartott. Annyira, de annyira büszke voltam rá. Már akkor is és azután annyiszor, ahányszor újra és újra végignéztem a mérkőzését. Zokogott és nagyon szomorú volt ott. Elkeseredett. Az első meccse és nem nyert egy küzdelmet sem. Haza akart menni és nem is ellenkeztem. Elköszöntünk a többiektől és indultunk is haza. Integettünk a füzéri várnak, már nem akartunk kirándulni, csak hazaérni Lócihoz. Ismétm coach voltam,a nagyon türelmes változat. Miska el is aludt negyed óra után a napsütésben, én pedig hazafelé nagyon sokat gondolkodtam. A befeketetett munka olykor meg nem térülő gyümölcsén, a sportolók lelki terheinek könnyítési lehetőségein és az én apró Miskámon. A kis koraszülött gyerekemen, aki a mai napig szorosan hozzámbújva menekül a rossz álmok elől ás aki annyira nagyon keményen helytállt ma a tatamin. Büszke voltam. Elmondtam ezt neki akkor is és utána még sokszor a héten. Remélem, ő is büszke lesz egyszer saját magára.
