Idejét sem tudom már, mikor írtam ide utoljára. Annyi minden történt, hogy bele sem megyek az elmúlt évekbe, inkább a jelenre koncentrálok. Aktuálinfók a majdani nosztalgiázáshoz:
Lóci épp kiskamasz, az orre körül megjelenő apró mitesszerekkel. Reggelente nézegeti magát a tükörben, grimaszol és táncikál, amikor azt hiszi, hogy senki nem látja. Ha tehetné egyfolytában olvasna és majdnem ez is történik. A (szerinte) céltalan mozgás egyre kevésbé érdekli, nem akar "csak úgy" eljönni már velem Borasétára - mi abban az izgalmas. Az agya sokszor kalandozik messzebbre a testétől, ez néha igen furcsa - ilyenkor bevillannak a saját gyerekkori élményeim. A szüleim sokszor díszlet voltak a környezetemben, képesek voltam őket teljesen elzárni a fejemben kavargó gondolatoktól. Ez annyit jelent, hogy a legtöbbször már a nevét sem hallja meg, ha hozzá szólunk. Mindezek mellett továbbra sem eszik húst, minden élet szent a számára és sokat gondolkodik azon, hogy mások miért nem tartják be a szabályokat vagy tisztelik a tanárokat.
Miska mindeközben judoversenyzőnek készül, szinte egész nap pörög. Súly tekintetében 2 kilóval nehezebb már, mint Lóci és ezt gyakran ki is használja. Ha unatkozik, akkor előbb rúg bele a testvérébe, mint hogy leüljön olvasni mellé. Érezhető már az a mértékű impulzivitás és ingerkeresés, aminek a következményeitől sokszor gyomorgörcsöm van. Mivel túlmozgásos, simán eljön velem napi két kutyasétára, önként vállalja az edzést némi extra képernyőidőért cserébe vagy egy egész napos napközis tábor után rollerrel megy a két órás erőnléti judoedzésre. Ha megsérül a bőre, az még mindig nagyon fáj neki. Az éhséget sem viseli el, mostanában 2 óránként eszik, ha tehetné nagy és szénhidtátdús ételeket. Itt (is) kontrollálnunk kell, de nem túl nehéz, egyelőre megérti a közös kis szabályainkat.
Összességében egy egészen más dinamikájú rendszerben élünk most, mint mondjuk a COVID előtti időszakban. Imádom a sokszor filozpofikus mélységű beszélgetéseinket, a sok közösen eltöltött időt, azokat az élményeket, amiket megosztanak velem. Sokszor nehezemre esik figyelni a sok számítógépes játékra, a részletekre, de megemberelem magam akkor a pupillájuk is kitágul, annyira mondják és mondják. Cserébe, remélem, hogy még sok sok évig megmarad köztünk ez a bizalmi kapocs és ők is meghallják még a gondolataimat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése