Anyak napja az oviban

Pentek reggel ultem be a feldiszitett szekbe, ahonnan a konnyeimmel kuzdve alltam fel. Ez volt a masodik hivatalos anyak napja, az elson valahogy nem hatodtam meg ennyire. Kaptam egy kis viragot, egy ekszertartot ("Anya, hasznaljuk ezt az ekszertartot ketten, jo? Te beleteszed a fulbevaloidat, en pedig a kisautoimat. Jo?") 

es ket gyonyoru verset. Az egyik ez volt:

Nadányi Zoltán: Anyu

Tudok egy varázsszót, 

ha én azt kimondom, 

egyszerre elmúlik, 

minden bajom, gondom. 

Ha a kávé keserű, 

ha a mártás savanyú, 

csak egy szót kiáltok, 

csak annyit, hogy anyu! 

Mindjárt porcukor hull 

kávéba, mártásba, 

csak egy szóba kerül, 

csak egy kiáltásba. 

Keserűből édes, 

rosszból csuda jó lesz, 

sírásból mosolygás, 

olyan csuda-szó ez. 

"Anyu! Anyu! Anyu!" 

hangzik este-reggel, 

jaj de sok baj is van, 

ilyen kis gyerekkel. 

"Anyu! Anyu! Anyu!" 

most is kiabálom, 

most semmi baj nincsen, 

mégis meg nem állom. 

Csak látni akarlak, 

anyu fényes csillag, 

látni, ahogy jössz, jössz, 

mindig jössz, ha hívlak. 

Látni sietséged, 

angyal szelídséged, 

odabújni hozzád, 

megölelni téged.

Egy eneket: Ingó bingó kikeleti nádszál

várnak lurkók odakinn a háznál.
Reccsen, roppan jegenyefa kéreg,
várnak lurkók köszönteni téged.

Es meg ey verset

 Anyukámat meglepem,

de kicsi a tenyerem
Nem fér bele annyi virág
amennyire szeretem.
Kis kezemmel mit adhatok?
csak az egész világot;
vagy tán, ami ennél is több,
e néhány szál virágot.