Amióta Misi köztünk van, azóta Lóci érezhetően több közelségre vágyik. Sokkal többször előkerül a cumisüveg, a virágos, és ha teheti, rögtön hozzám bújik. Sajnos napközben erre nagyon kevés lehetőség van, úgyhogy fixen ragaszkodom az esti összebújáshoz. Fürdés után mese az ágyban, majd lámpaoltás, suttogás a sötétben és végül összebújós elalvás. Nem mondom, néha egyszerűbb lenne csak kisétálni a szobájából, mégis nagyon fontosnak tartom ezeket a negyed-fél órákat.
Az egyik ilyen alkalommal hangzott el az alábbi párbeszéd.
"Anya, a pocakodra fekszem."
"Rá szeretnél feküdni a hasamra? Na, gyere!" (és odateszem a fejét a hasamra)
Rámnéz, megsimogatja az arcomat. "Simogatlak anya. [..] Mosolygok rád. [..] Boldog vagyok."
"Jaj, Lóci, én is nagyon boldog vagyok!" (össze-vissza puszilgatom)
És tényleg, nem is tudom megfogalmazni, hogy mit érzek ilyenkor. Valami olyasmit, hogy MOST, AZONNAL MEG AKAROM ÁLLÍTANI ezt a pillanatot, az időt, hogy minden mondatát, ölelését beszippantsam. Annyira nagyon szeretnivaló, cuki ez a korszak, hogy rettegek az elmúlásától.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése