Ma épp a következő miatt. Pongrácz Ildiéknél voltunk látogatóban és nyomasztónak éreztem a türelmetlenségét. Egyszerűen nem volt toleráns Barnival, aki egyébként egy kis tündér, nagyjából csak akkor kommunikál, ha tényleg szeretne valamit. Ha pedig fáradt, értelemszerűen sírósabb.
Miért van az, hogy a "hiszti" szót ennyire gyakran használjuk? Én megpróbálom kiűzni a szótárunkból és Gábort is rá fogom kényszeríteni, hogy semmisítse meg a fejében. A következő egyszerű összefüggés miatt. Ha egy baba (de lehet akárki) nem képes megértetni magát és kvázi tudatni a felnőttel, hogy mi a baja, mit kér, mire vágyik, akkor morcos lesz. Ki nem lenne az? Ha pedig egy olyan kis ember morcos, akit gyakorlatilag az érzelmei és a vegetatív ösztönei vezérelnek, akkor ne csodálkozzunk azon, hogy földhöz vágja magát, vagy épp ordítani kezd. Sok ember felnőtt korára sem tanulja meg kezelni a rátörő dühöt, gyermekkorban ezt elvári irreális is lenne. Mi a megoldás? Több idő és figyelem. Kérdezzük meg akár százszor is tőle, hogy mit szeretne, éreztessük vele, hogy halljuk a problémáját, meg akarjuk oldani, mondja el, mi bántja. Egyelőre Lócinál működik, csodákra képes a törődés. Milyen egyszerű, khhhmmm.
És milyen kiábrándító, amikor azt látom, hallom, hogy "rácsapok a kezedre", "beteszlek a kiságyba", "hagyd abba, nincs okod hisztizni", "mars a szobádba". Miért kell egy újabb olyan generációt felnevelni, aki bűnnek fogja érezni, ha kiereszti a dühét? Könyörgöm, tanítsuk már meg inkább arra a gyerekeket, hogy miként bánjanak a negatív érzésekkel, ismerjék fel, tegyenek ellene. Melós, én nem mondom, de szerintem megéri.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése