Tik-tik...

Lassan telnek a napok. Rém lassan, de legalább már dolgozom és ettől talán azt érzem, hogy egy kicsit gyorsabban. Hogy mit érzek még?

Tudom, hogy velem vannak és érzem, hogy jó helyen. Reggel velük kelek, este velük fekszem és éjjel róluk álmodom. Ha felriadok, ők járnak a fejemben. Ma előttem volt, ahogy otthagyom őket Vácon a szüleimmel. Tegnap este pedig tisztán láttam, amint Szilvi és Zoli is rájuk mosolyognak. 

Félek. Hinni valamiben veszélyes és egyúttal félelmetes. 

Ma boldog voltam. Elmúlt a hasgörcs, ami arra emlékeztetett, hogy mindjárt vitt van Mikulás és vége mindennek. Jól esett boldognak lenni.

Estére mindig felpuffad a hasam. Kíváncsi vagyok ki találta ki ezt a mellékhatását a gyógyszereknek. Nem fair. Az élet sem, tudom, de minden este helyes kis pocakkal állok a tükör előtt és beszélgetek az én drágáimhoz. Kapaszkodjatok. Jó erősen.

Ma elneveztem az endometriózisomat Eleknek. Elekkel élek együtt, szövi a kis hálóját a hasamban, de eltökéltem, hogy ezentúl kesztyűs kézzel bánok majd vele. Nem hagyom magam olyan könnyen.

Eddig azt hittem igen, de nem várom a szombatot. A remény erőt ad.

Lehangolva

A tegnapi szomorkás idő ellenére szuperjó volt a kedvem. Ma valamiért borzasztóan ébredtem. Enerváltan feküdtem a kanapén, türelmesen várva a 25-30 perc leteltére. Gondolkodni sem volt kedvem, de azért csak bekapcsoltam a számítógépet, mielőtt elindultam volna dolgozni. 5 percre. Beírtam 3 varázsszót és leütöttem az entert. Megint. Ugyanazok a fórumok, ugyanazokkal a dolgokkal, amiket már nem először olvasok végig. Túl sokat figyelem magam, és túl sokat tudok. Szeretnék mostantól végigaludni két napot és legkorábban szombat reggel felébredni.

Ami miatt rossz kedvem van, az a vizes cervix nyák. Ami emelkedett ösztrogénszintre és a méh elemeinek lebontására utal. Már hétfő óta folyamatos. Nem akarom elhinni, hogy ennyi volt. Nem vagyok képes rá. Az elmúlt időszakban kizárólag kellemes és pozitív gondolatokat futtattam át az agyamon. Ma nem megy. Reggel eltökéltem, hogy mivel ma délután meg kell vennem a teszteket, lefuttatok holnap egyet. Most már azt gondolom, hogy a fenét. Várok szombatig. Különben is, mi lenne, ha negatív lenne? Azt gondolnám, hogy még korai. Majd holnap biztos pozitív lesz. Agyrém ez, komolyan mondom.

Ünnepélyesen megfogadom, hogy holnap nem olvasok fórumot és a következő ilyen alkalommal elutazunk valahova. Jó messzire.

Nem gondoltam volna

Hogy ennyire nehéz lesz. Hogy ennyire megvisel majd, és ennyire nehezen tudom levezetni a bennem feszülő érzéseket. Valahogy meg kell próbálnom, ezért írom most ezt a bejegyzést.

Gyerekkoromban írtam naplót, de egészen más célból. Jól esett üres oldalakat teleírni és közben átgondolni a napot, rendszerezni az aznap történteket. Később visszaolvasva üres szavak voltak, szinte keresni kellett a lényeget. Gimi alatt is néhányszor tollat ragadtam. Leginkább akkor, amikor szívet melengető érzések jártak át és nem meglepő módon mindig egy fiúval kapcsolatban. Mikor Gábort megismertem, mindennél többet írtam. Szárnyaltak a szavaim és már akkor tudtam, hogy nem egy hétről fog szólni. Nem éreztem, egyszerűen tudtam. Így is lett. 

Ezúttal azért ütöm le a betűket ezen a sírós őszi napon, mert az életem újabb fordulóponthoz érkezett. Egy éve szinte változás után epekedve róttam az utcákat és azon gondolkodtam, hogyan tudnám megváltoztatni, jó irányba terelni az életem. Éreztem, hogy nem jól mennek a dolgok és valamin változtatnom kell. Ebből a szempontból nem vagyok könnyű eset. Szeretek hatással lenni a dolgokra, lehetőleg egyszerre többre is. És persze ha már változás, minél előbb következzen be, mert türelmetlen leszek. Ez vagyok én. Rájöttem, hogy azokat a változásokat, amiket szeretnék véghezvinni, nem mindig befolyásolhatóak (legalábbis nem olyan mértékben, ahogyan én azt szeretném), és a legkevésbé sem mennek gyorsan. Ezzel megtettem az első lépést. A második az volt, hogy kitűztem a fő célokat. Szeretnék egy örömteli munkát és egy kisbabát. 

Egy év elteltével sok minden változott és büszkének kéne lennem magamra. Az is vagyok. Pontosabban magunkra, amiért mindenben támogattuk egymást. A célokat alcélokra bontottam, és lassan, de többnyire biztosan haladtam a rég vágyott cél felé. 

• 2009. december - bejelentkezés a meddőségi centrumba
• 2010. január - március - konzultáció és kivizsgálás
• 2010. március - egy HSG vizsgálat során kiderítik, hogy egyik petevezetőm sem átjárható és a méhemben fura foltok vannak. 
• 2010. április - laparoszkópiás vizsgálat, melynek során tökéletesen átjárhatónak bizonyul mindkét petevezetőm, sőt az iverszerveim épek, egészségesek. Endometriózisom viszont van, hogy ne legyen olyan kerek a történet.
• 2010. május - Hiszteroszkópia során megállapítják, hogy normális az endometrium, minden szép és jó, mindössze egy ki polipom volt, amit eltávolítottak. Családi hozomány.
• 2010. június - szeptember - mindent megteszünk annak érdekében, hogy természetes úton legyen babánk, hiszen ezt írták fel receptre. 
• 2010. október 19. - elkezdődik az első long protokoll szerint végzett lombik

Az alcélok innentől kezdve elaprózódtak, a napjaim pedig kitágultak.

• Érjenek meg a tüszők
• Legyen 18mm-es tüszőm
• Jaj, ne repedjenek meg a tüszők
• Legalább 1 tüszőt le tudjanak szívni
• Legyen a tüszőben petesejt
• Ugye meg fog termékenyülni?
• Csak megfelelően növekedjenek a drágák
• Vajon szeretnek majd bennem lenni?

Itt tartok most. Eddig töretlen jókedvvel és optimizmussal keltem és feküdtem nap mint nap. Tegnap vasárnap volt. Már 11 napja voltam itthon, 3 napja szigorúan pihentem és valószínűleg túlcsordultak bennem a ki tudja már milyen hormonok. Sokat mondogattam az érlelős szakaszban, hogy leginkább attól félek, hogy nem fogják szeretni egymást a kicsikék. Valahol azt éreztem, hogy, ha igen, onnantól kezdve minden jó lesz. Ez megingott bennem tegnap. Nem éreztem semmit a pocakomban. Sem puffadást, sem szurkálást, semmit. A melleim az eddigiekhez képest kevésbé voltak érzékenyek. Úgy éreztem elvesztettem velük a kapcsolatot és vége. Ezidáig meg sem fordult a fejemben, hogy mindez lehetséges. Pedig igen. Ha nem szeretnének megszületni, nem tehetek semmit. Bárcsak tehetnék! Nem tudok. Az egyetlen, amit tehetek, hogy megpróbálok egy kis időre megszabadulni a gondolattól. 

A kulcsszó az elfogadás. Elfogadni, hogy bárhogyan is lesz, annak úgy kell lennie. Egy élet születése valódi csoda. Ne akarjam kikényszeríteni a csodát, hiszen pont akkor érkezik, amikor már senki nem számít rá. Ördögi kör, tudom jól, de ezt kívánom magamnak. Fogadjam el a helyzetem, hiszen nem véletlenül történnek velem ezek a dolgok. 

Mindenesetre nem gondoltam volna, hogy ez lesz az a része az életemben, ami döngeti a tűréshatár kapuját a lelki zűrzavarok kastélyán. Egyáltalán nem is gondoltam, hogy van egy ilyen hely bennem. Ha van is, legfeljebb viskó méretű. Törhetetlen ajtóval persze.