Mostanában ezen gondolkodunk családilag és egyedül is. Miska az elmúlt 3 versenyen nem jutott el a dobogóig, ami önmagában nem lenne gond. Most viszont az edzők nyomasztják a következőkkel: meg kellett volna nyerned, ott a helyed a dobogón, Horival első helyet jósoltunk, túlgondoltad, elrontottad, stb.
Miska konfliktukerülő hozzáállása nagyon domináns: ha valami nem tökéletes vagy bukkanó van előtte, akkor ahelyett, hogy izomból felszívná magát és csakazértis megcsinálná, ahelyett külső körülmények áldozatának képzeli magát és visszahúzódik a csigaházába. Mondogatja magának, hogy mennyire rossz földharcban (őt mindenki elveri), hogy a múltkor is megverte XY, nem tudja eldobni Bercit és így tovább.Totális önbizalomdestrukció by himself.
Beleásom magam a sportoaching világába, tananyagot és muníciót gyűjtök. Kérdőívet gyártok, kirakóst készítek, napokat áldozunk erre, de Miska ellenáll. Vannak jobb napok, amikor hajlandó lélegezni, mentalizálni vagy akár csak beszélgetni, máskor minden szar, az élete romokban (ő mondja).
Nehéz megmaradni olyan szülőnek, aki nem vonódik be túlságosan és épphogy tartja a gyereket, aki nő majd magától, meg az edzői támogatástól.
A súlya megtartása másfél év után szinte lehetetlen. Az elmúlt 2 (sőt 3) versenyre szárítással tud csak bemérni, az előtte lévő nap nem eszik ÉS iszik semmit. Előtte - gyakorlatilag hónapok óta folyamatosan - nullkalóriás ételeket eszik: zsírszegény csmell, tojás mikróban, zöldségek nyersen, sült káposzta és uborka a vízhajtásért. Úgy érzem, hogy visszatartom a növekedésben és ez belűlről mardos. Látom, hogy kedvetlen és tényleg csak a kajálás vidítja fel. Nem jó ez így, muszáj lesz a súlycsoportváltás. Hátha változik valami.
Addig meg támogatjuk, állunk szilárdan, kifelé mosoly, befelé óriási küzdelmek árán.
